Körülöttem néma emberek,
Mégis örülnek és nevetnek,
Én meg csak sodródom az árral,
Becsukott szemmel és szájjal.
Mit magamon viselek,
Mit máson is megfigyelek,
Az egy tökéletes álarc,
Bensőmben dúl egy vád-harc.
Néha-néha visszamosolygok,
De szívemben bánatot hordozok,
Mikor nem lát engem a világ,
Sírok – minden az én hibám.
Éjjelente becsukom szemem,
Arcomat párnámba temetem,
Mikor senki sem hallja zokogok,
Remélem, utána megnyugszok.
Mikor barátaimmal vagyok,
Lélekben igazából máshol járok,
Elképzelem, milyen boldog lehetnék,
Ha életem veled együtt élhetném.
Hogy telnének a mindennapok,
Hogy örülnél csak annak, hogy vagyok,
Megvigasztalnál, ha bánat ér,
Boldogságomban velem örülnél.
Ha téged hirtelen bánat érne,
Vagy ha szíved nagyon félne,
Mindig melletted lennék én,
Amíg a nap keleten kél.
Örömödben veled osztoznék,
Rossz vagy jó napokban ott lennék,
Rajtad kívül mást nem szeretnék,
Örökké csak a tiéd maradnék.
De ezt már el nem mondhatom,
Ezt neked oda nem adhatom,
Hisz már rég nem vagy az enyém,
Talán csak az álmaimban még.
Nélküled nem vagyok boldog,
De még csak egy kicsit sem jobb,
Hogy nem vagy mellettem az kín,
Jobb lenne talán nem élni így.
Belülről széttép a szomorúság,
Marcangol a búslakodás,
Éget az irántad való féltés,
És megöl a reménytelenség.
Hiába mosolygok s nevetek,
Ha szívemben szenvedek,
Tökéletes álarc a világnak,
Csakhogy boldognak lássanak.
írta: D
2011. November 6., vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése