Egyre jobban

Belefáradtam, hogy külön sétálunk,
Holott szerinted együtt járunk,
A sötétség egyre nő körülöttem,
Elvesztem már rég a rideg ködben.
És amikor hangosan érted kiáltottam,
A nagy fájdalmamban, bánatomban,
Nem voltál sehol, nem válaszoltál,
Igazából teljesen magamra hagytál.
Néha még hallom hangod a fejemben,
Ahogy itt nevetsz az emlékeimben,
Egy távoli hangon szólsz hozzám,
Olyasmit suttogsz, hogy magány.
Oly nagyon igyekeztem fényt adni,
De már nincs erőm tovább haladni,
S a rideg, sötét valóságba zuhanok,
Éjjelente rémálmokkal hadakozok.
Próbálom megtalálni saját énem,
De idegen számomra a lényem,
Elhátrálok tőle még egy lépést,
Hogy láthassam végre a szemét.
A tükörből ismerős arc néz rám,
De igazából nem emlékszem rá,
Vagy ez még mindig én volnék,
És bánatos könnyeket sírnék?
Próbálom eltitkolni, hogy zuhanok,
Nevetve mondani, hogy még állok,
De tudom, hogy nincs már tovább,
Magába szív az egyedüli magány.
S zuhanok tovább, tovább a mélybe,
Nem tudva, hol a szakadék vége,
Nics már erőm segítségért kiáltani,
Te akartál a magányba taszítani.
Zuhanok tovább, s várom végre,
Jussak már el a magányos mélybe,
Hol nem kell arról gondolkodnom,
Miért kellett miattad ide jutnom.
Várom, hogy valaki értem jöjjön,
Hogy léte boldogsággal töltsön,
Hogy fényt lássak végre a ködben,
Arcom ne ázzon már a könnyben.
De csak várok, némán várok,
Rideg sötétben egyedül fázok,
Hangom elnyeli a néma csend,
Kiáltásomat nem hallják odafenn.
Tenyerem már könnyektől ázik,
Egyre kevesebb az, mi hiányzik,
Viszont az egyre jobban,
Napról napra egyre jobban!

D.