Addig, míg nem késő

Volt egy lány, aki hitt a mesékben,
lesz egy álom, miből fel nem ébred.
Örökké tart majd, és ő csak várta,
hitte, hogy többé nem marad árva.

Nagyon vágyott két ölelő karra,
hogy viszont szeressék, csakis arra,
Nem értette miért kér oly sokat,
s miért nem talál végre oltalmat.

Egy nap úgy tűnt, mindez valóra vált,
találkozott azzal, kire rég várt.
A fiú megértő volt és édes,
a lány még soha ilyet nem érzett.

Rájött a fiú is, ez több lehet,
lehet megtalálta a szerelmet.
Hitték, egymással minden jó lehet,
együtt legyőzhetetlenek lesznek.

De minden álom elmúlik egyszer,
a tavasz helyére tél köszönt be.
A fiú annyit mondott, hogy vége,
Többet nem ment a lány közelébe.

Nem bízott a lány érzéseiben,
magára hagyta a félelmeiben.
Azt hitte, élhet nélküle tovább,
mélyen elzárta emlékei okát.

Ezalatt a lány nagyon szenvedett,
eldobta, kit igazán szeretett.
Eluralkodott rajta a fájdalom,
Ködként szállt el az édes oltalom.

Oltalom, mit annyira áhított,
mire egész életében vágyott.
Belátta a kegyetlen valóságot,
bolondként kergetett egy álmot.

Mert aki egyszer már tied lett,
s úgy érzed örökre Őt szereted.
Nem hagyhatod, érte küzdeni kell,
megszerezted, nem engedheted el.

Magához húz, hogy észre sem veszed,
táncol előtted, elveszted eszed.
Örökké bízik, örökké remél,
mégha eltűnt is az összes Remény.

Így hittek Ők is, ketten egymásban,
mindig bíztak a szeretett társban.
De a szerelem sajnos elvakít,
szép, amíg a másik el nem taszít.

És akkor jön az a fájó érzés,
éjszakai rémálom, reszketés.
De Ő akkor már rég nincs veled,
helyette van bőven más, a könnyek.

Szép volt, de nem nagyon tehetett mást,
tudta, hogy vége, elengedte hát.
De meg nem értette, mit tett rosszul,
miért bánt el vele ily cudarul.

De eső után újra kisüt a nap,
lesz még biztosan szebb holnap.
Teltek a hosszú hónapok s évek,
lassan elfeledődtek az emlékek.

A fiú rájött, még mindig szereti,
akárhogy is volt, soha nem feledi.
Hisz szerette, eddig csak Érte élt,
rájött, hogy csak miatta remélt.

Ő volt az erő, mely elkísérte,
a fény, melytől a békét remélte,
Ő volt neki az oltalom, a cél,
minden, mit addig elképzelt s remélt.

És szalad vissza az emlékeiben,
hátha megtalálja valamelyikben,
Búcsúlevelet hagyott ott a lány,
ahol találkozgattak hajdanán.

A borítékra csak annyi volt írva:
"Annak, aki megtanított szeretni."
Könnyes szemmel lassan kibontotta,
és halkan, csendesen elolvasta.

Emléket talált könyvbe foglalva,
első naptól utolsóig leírva,
Szép napokat, s kínokat egyaránt,
és mikor beköszöntött a magány.

Ekkor a srác lecsukta a levelet,
búcsúzásként egy könnycseppet ejtett.
Képzeletben újra látta szerelmét,
és szélesre tárta két kezét.

Ölelni akarta, de nem tudta,
csak könnyei folytak, újra és újra.
Könnypatak áztatta puha arcát,
magába zárta a fájdalom árját.

Majd lágy szellő támadt váratlanul,
kérlelte a fiút fáradhatatlanul.
Leszállt az éj, s elhagyta otthonát,
a szerelme felé sodorta lábát.

Idő után csend borult a tájra,
borúsan támaszkodott egy fának.
Szívébe hasított, és zokogott,
rájött, mekkora fájdalmat okozott.

Látta, mint szerelmét más nevetteti,
más a karjaiban boldogan öleli.
Csókot nyom édes, piros ajkára,
oly szemekkel néz, mint egykor rája.

Belenézett ismét a levélbe,
mely utolsó emlék a kedvesére,
Elolvasta utolsó sorait,
majd elhagyta az utca oszlopait.

"Már késő, kedves, ne gondolkozzál,
Légy boldog azzal, kit választottál,
Engem eldobtál, mással meg ne tedd,
Nem haragszom, hidd el, boldog vagyok vele."

D.
- átdolgozás -